Párbaj az éjszakában

Connor verítékben úszva, levegőért kapkodva riadt fel rémálmából az éjszaka közepén. Elkínzottan zihált, és a lelke mélyén úgy érezte, hogy valami rettenetes fog történni. Általában jelként fogta fel, ha lidércnyomásból ébredt, amit felsőbb akarat megnyilvánulásának tartott.
Olyan nesztelenül ereszkedett le a priccséről, mint egy vadászó leopárd. Nem akarta felverni a házigazdáit éjnek idején, akiket szívélyességükért cserébe minden bajtól szeretett volna megóvni.
Az izmos és fiatal Connor felvette kék kockás kiltjét, rövid ujjú inget húzott izmos felsőtestére, majd derekára kötötte ősei kardját, amely apáról-fiúra szállva nála fejezte be vándorútját. Miután felszerelkezett, Connor a hálókamrája ajtajához osont, és kisurrant a konyhába. Óvatosan kinyitotta a helyiség elreteszelt ajtaját, aztán zajtalanul kilépett a sejtelmes éjszakába.
Kék szeme a házak közti átjárókat fürkészte.
Tekintete mozgást keresett, vagy egyéb gyanús dolgot, de úgy tűnt, semmi sem töri meg az éjszaka nyugalmát. A kis településre csend borult. Az ég sötét volt – még a Hold és a csillagok fénye sem látszott.
Connor mereven, ugrásra készen várakozott, mert úgy érezte, támadásra számíthat.
Kardforgatóként korán megtanulta, hogy bíznia kell az ösztöneiben és a megérzéseiben, különben nem sokáig marad életben szülőföldje havas bércei között. Gyakran már az előtt tudta, hogy veszély fenyegeti, mielőtt bekövetkezett volna. Eddigi tapasztalatait figyelembe véve biztosra vette, hogy hamarosan történni fog valami.
A következő pillanatban vakító fénypont jelent meg az égbolton, és száguldani kezdett a föld felé. Nagyon gyorsan közeledett; a végéből lobogó lángnyelvek csaptak ki, mintha valamely ősi isten tüzes szekere lenne. Ellipszist mintázó körvonalai felsőbb hatalomra utaltak, miközben közeledő alakja mind nagyobbra nőve töltötte be a kardforgató tág pupilláját.
A mereven álló férfi először üstökösnek vélte a jelenséget, de annak sebessége és határozott iránya rácáfolt az elképzelésre. Az égi vendég zajtalanul leszállt a falu közepén, mintha szándékosan a település szívét választotta volna ki célpontként. A harcos rohanni kezdett az idegen jármű felé, amelyen kis idő múlva széles ajtó nyílt az odabent várakozó látogató előtt.
Connor még sohasem találkozott különösebb lénnyel, mint amely előbújt az égi hajóból.
A teremtmény hatalmasabbnak tűnt, mint a legnagyobb termetű északi; földöntúli erő és hideg gyűlölet áradt belőle.
Felegyenesedve járt, mint a humán lények, de visszataszító szörnypofát viselt. A harcos hátán jeges borzongás futott végig a rettenettől, mert még soha nem látott rémségesebb élőlényt a förtelmes bestiánál, melynek visszataszító ábrázata nem tartozhatott a Teremtő alkotásai közé.
Connor szemében a látogató békaszerű torzszülöttnek tűnt – pokoli démonnak, melynek sárgán csillogó agyarai kegyetlen halált ígértek.
A förtelmes alak vastag, kötélszerű varkocsokba fonva viselte hátközépig érő haját, melyek hidrafőhöz tették hasonlatossá koponyáját. Robosztus alkatát testhezálló páncél fedte, amelynek ezüstös csillogása elárulta, hogy nem lesz könnyű sérülést ejteni rajta.
A szörny övéről fehéren világító emberi koponyák csüngtek, ami arra vallott, hogy a rémálomba illő teremtmény trófeaként gyűjtögeti a levágott fejeket.
A harcos kivont karddal nézett farkasszemet a démonnal, és még mielőtt a rémség gonoszan izzó tekintete összekapcsolódott volna az övével, már tudta, hogy nem mindennapi küzdelem vár rá.
A kardforgató gyorsan és feltűnés nélkül akarta elintézni a különös teremtményt, amely, ha nem vele akad össze először, pillanatok alatt lemészárolta volna a helybelieket. A minden kényelemmel elhalmozott vendég úgy érezte, hogy adósa a falu lakóinak, amiért befogadták, miközben fájón villant fel lelkében rokonainak arca, akik elkergették, mert az ördög cimborájának vélték. A száműzött nem akarta, hogy újdonsült barátai találkozzanak a pokoli lénnyel, amely a külső sötétségből érkezett – mint ahogy azt sem szerette volna, hogy az ő rejtett képességeiről tudomást szerezzenek.
Ellenfele vadul támadásba lendült. Karmai közt fényesen pulzáló bumeráng jelent meg, amely suhogva szállt Connor torka felé. A fiatal férfi higgadtan várt, és csak az utolsó pillanatban hajolt félre, miközben a halál suhogva elsüvített a füle mellett. Mikor a gyilkos szerszám visszafelé tartott, a kardforgató könnyed mozdulattal elkapta, és pályájáról letérítve tulajdonosa ellen fordította.
A kreatúra döbbenten felhördült, és hasra vetette magát, mielőtt saját fegyvere választotta volna le a fejét a törzséről.
Connor hatalmas levegőt vett, bent tartotta, aztán ugrott. Minden idegszálával a halálos csapásra összpontosított. Jól tudta, hogy a földre vágódott ellenfél a legkiszolgáltatottabb. Ha már egyszer odakerült, nem engedhette lélegzethez jutni.
A buta hegyi martalócok többségénél bevált volna ez az taktika, ellenfelét azonban nem anya szülte.
Connor még a levegőben suhant lefelé tartott kardheggyel, amikor a teremtmény hanyatt perdült.
A szörny valamilyen varázslat révén fekvő helyzetből repült fel magasba. Félúton ütközött össze a barbárral, ég és föld között – hajfonatai dühös kígyókként tekeregtek körülötte.
A harcos ezt a lehetőséget nem kalkulálta be, és mire észbe kapott, a felé száguldó szörnyeteg csizmája pörölyként robbant az arcába. Connorban bennrekedt a levegő, ahogy széles ívben elrepült. Vér öntötte el az ajkát, mert az acélkemény lábbeli kitörte néhány fogát.
A rúgás hasító fájdalma az idegeibe hatolt, ráadásul alaposan megszédült tőle. A következő pillanatban kősziklaként csapódott a porba, amitől úgy érezte, hogy darabokra törnek a csontjai.
A szörnyeteg karmos ujjai babráltak valamit a csuklópántján. A szerkezeten fények gyulladtak ki, a külvilágot szabályozó, isteni törvények pedig minden átmenet nélkül megszűntek létezni.
Connor mázsás súlyt érzett a mellén. Tehetetlenül hevert a hátába nyomódó göröngyökön, és elképedten nézte, ahogy a szörnyeteg átfordul a levegőben, aztán zuhanórepülésben felé száguld, mint a vadászó ezüstsólyom.
Ezúttal a falu védelmezője került kiszolgáltatott helyzetbe, és úgy tűnt, ellenfele is tisztában van a hanyatt fekvő préda gyengeségével.
Connor megpróbálta összeszedni magát, de mozdulni sem tudott. Úgy érezte, hogy hatalmas, több mázsás dolmen nehezedik a mellére. Tehetetlenül, acsarkodva bámulta a rázúduló szörnyeteget. Legszívesebben farkasként üvöltött volna dühében.
Támadója sziklagörgetegként temette maga alá, csuklópántjaiból borotvaéles pengéket ugratva elő, hogy a testébe hasítson velük. Connorban bent rekedt az üvöltés, miközben a démon könyörtelenül zsigerelni kezdte. A teremtmény kései egy mészáros szenvtelenségével sújtottak le. A férfi hangszálait megbénította a rettenet, kiömlő vérét szomjasan itta be a föld.
Connor tekintete elhomályosult, mikor a kín helyét hideg vette át.
Ugyanaz az üresség tört rá, amit akkor érzett, amikor Cullogh mezején lesújtott rá az ellenség szarvas sisakot viselő fővezére.
A kardforgató lélekben messze járt a vendégszerető falutól, és a múlt ködébe veszett összecsapás színhelyén találta magát, ahol ellenfele kíméletlenül felhasította mellkasát.
„Akkor vesztettem el otthonomat, és helyemet a nemzetségben” – villant agyába a felismerés.
Cullogh mezején is ez a jeges hideg öntötte el, csak akkor tajtékos csatalovak kavargó patái töltötték be a látóterét…
A szörnyeteg érezte, hogy zsákmánya lelke útra készen áll a másvilág felé.
Végső csapásra emelte késeit, hogy megadja a kegyelemdöfést.
Connor teste ívben megfeszült, mikor a pokolbéli fenevad megvillanó pengéi átjárták a szívét.
A győztes egy pillanatig még áldozatán feküdt, aztán mikor biztosra vette, hogy ellenfele halálba ernyedt, könnyedén talpon termett. Tűnődve szemlélte áldozata örökkévalóságba dermedt arcvonásait. Jól láthatóan nem volt olyan szép példány, mint eddigi trófeái, de az idegen úgy vélte, elég bátran harcolt, hogy koponyája a gyűjteményébe kerülhessen.
Ekkor a tagbaszakadt démon zajt hallott a háta mögül, és egy aprócska kiskölyök rémülettől kitágult szemével találkozott a tekintete.
A gyermek kővé dermedt a félelemtől, hisz még soha életében nem látott szörnyet. A fiút William Wallace-nak hívták, és a falu vezérének elsőszülött gyermeke volt. Véletlenül riadt fel a küzdelem neszére, és csak azért jött ki a házból, mert nem tudott ellenállni sürgető vizelési ingerének. Tátott szájjal bámulta a fölé magasodó rémséget, észre sem véve a lába körül keletkező tócsát.
A szörnyeteg nem akarta bántani, mivel sosem ölte meg sem prédái kicsinyeit, sem azok nőstényeit. Az tette elégedetté, ha a kölykök felnőttek, és a legerősebbekkel életre-halálra megküzdhetett. Nehezen talált volna okot arra, hogy ritkítsa a szaporulatot, amely időnként elismerésre méltóan harcias egyedeket produkált.
Ekkor a sátáni vadász olyasmit vélt felfedezni William tekintetében, ami rossz érzéssel töltötte el.
Örömet látott felvillanni a gyerek szemében, és az ránézve csakis veszélyt jelenthetett.
A lény hitetlenkedve perdült meg, de már elkésett.
Connor kardja a Végzet szenvtelen kíméletlenségével száguldott felé.
A borotvaéles penge egyetlen tökéletes csapással választotta le a visszataszító fejet a vastag nyakról.
Az idegennek felfogni sem maradt ideje, mi történik vele.
Az idomtalan koponya a kővé dermedt William lába elé gurult.
Connor MacLeod, a felföldi szétterpesztett lábakkal állt a megölt teremtmény fölött, rádöbbenve, hogy hiába várja a Jutalmat.
Ezúttal nem Halhatatlant ölt meg, hanem a Pokol egyik démonát, aki nem részese a Párbajnak, ami kiválasztottak közt zajlik évszázadok óta, és aminek a végén csak egy maradhat.
A hegylakó megvetően meredt a szörnyeteg zöld színű vérére, és a görcsbe merevedett pofára.
– Menj vissza a házba, William! – mondta Connor a döbbenten álló kisfiúnak. – Most már nyugodtan alhatsz.
A kölyök szófogadóan bólintott, aztán hátat fordított a kardforgatónak, és csendesen visszahúzódott otthona megnyugtató falai közé.
Connor elgondolkodva nézett utána, aztán a közös istálló felé vette az irányt. Úgy vélte, a kölyök úgysem tudja magában tartani, hogy látta visszatérni a halálból. Jobbnak látta, ha elejét veszi a kellemetlen kérdéseknek, melyekre maga sem tudja a válaszokat. A vége ugyanaz lenne, ami a szülőfalujában, amikor Kurgan gyilkos csapása után visszatért a másvilágról. Újdonsült barátai ugyanúgy köveket ragadnának, mint a rokonai, hogy elpusztítsák, amit nem értenek.
Fekete csődöre felhorkantott üdvözlésképpen.
A felföldi megsimogatta a paripa nyakát, majd kivezette az állatot az istállóból.
– Ideje tovább állni, pajtás – mondta Connor, aztán a nyeregbe pattant, és hátra sem pillantva örökre búcsút vett a kicsiny falu lakóitól.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.